Bolyongások Brüsszelben

Képregény Klub

És az megvan, amikor Kittenberger Kálmán találkozik Piszkos Freddel?

A kocsmában semmi különleges nem volt. Itt, Oran kikötőjében bármelyik valamirevaló vendéglátó intézmény hasonló a törzsközönséget tudott felmutatni, csupa unalomig ismert pofa a körözvényekről és a rendőrségi tudósításokból. A berendezés szintén nem volt egyedinek mondható, székek, asztalok itt -ott kisebb- nagyobb horpadásokkal, néhány égésnyommal valamint az elmaradhatatlan kocsma pult, melyet ismeretlen eredetű és összetételű, de többségében emberi fogyasztásra alkalmatlan szeszek évtizedes keveréke borított lemoshatatlanul. Ami viszont felkelthette az erre tévedő óvatlan utazó figyelmét, - természetesen csak addig, amíg nem konstatátla pénztárcája és iratai misztikus eltűnését-, hogy az egyik asztalon öt pohár whisky ácsorog.  Átlagos helyeken még esetleg előfordulhat, hogy egy szórakozott vagy esetleg más okból sietve távozó vendég érintetlenül hagyta az italát, de itt, a Chez Homère-ben ilyen csúfság eddig nem esett meg.

- Ide, kérem, általában szomjas, vagy már nem annyira szomjas emberek járnak, (ez utóbbiak, attól való félelmükben, hogy kijózanodnak, még gyorsabban tüntetik el az italukat, mint más normális vendég)- szokta mondogatni a vendéglátóhely félszemű ura. A kocsma névadásában  vélhetően nem a görög eposz-íróval való külső hasonlatosság, a korábban elvesztett látás játszhatott szerepet, hanem rossz nyelvek szerint az az eset, amikor a csapszékbe betérő fináncok a söntés hátsó helyiségében található égetett szeszek eredetéről faggatták a kezét tördelő félszemű tulajdonost. Később mesélték, hogy még a tapasztalt, sokat látott vámtiszt is álmélkodva hallgatta az eposzi magasságokat elérő történeteket a kifogyhatatlan hordókról, melyeket valamiféle misztikus erők bocsátottak a kissé izzadó csapos rendelkezésére. Na de térjünk vissza a békésen ácsorgó whiskys poharak ügyére. A dolog úgy esett, hogy az elmúlt fél órában öt marcona külsejű, első ránézésre is börtönviselt vagy éppen a büntetésvégrehajtás elől szökésben lévő nehézfiú telepedett le a szóbanforgó asztalhoz, mely most szomorúan őrzi e találkozások mementóját.  Mindannyian whiskyt kértek, amikor az asztalnál helyet foglaló úr belekezdett mondandójába. A kocsma közönsége, akiket csak a rendkívüli események tudnak kirángatni az elfogyasztott idegmérgek (v.ö. a ház specialitása) okozta tompultságból, a második esetnél egyre intenzívebb érdeklődéssel fordult a különös asztal felé. Pedig az asztalnál ülő férfiban nem volt semmi különös. Leginkább egy uradalmi intézőre hasonlított, kissé kopasz, köpcös fehér férfi volt. A mellette levő széken elhelyezett parafakalapja, meg a .45-ös Smith and Wesson azonban már jelezte, hogy aki könnyen ítél, igen hamar a hullaházban vagy rosszabb esetben a tengerben végzi errefelé. A férfi mostanra kissé elkeseredettnek tűnt. Minden alkalommal ugyanaz játszódott le. Jöttek ezek a Lombroso-külsejű, hétpróbás zsiványok, kirendelték a whiskyjüket, majd amikor belekezdett a mondandójába, köszönés nélkül távoztak. Most itt ül egyedül öt, kissé már megmelegedett rozspárlattal, és tanácstalanul mered maga elé.

– Még ilyen szégyent!- dörmögte a bárpult mögött a  félszemű és poétikus hajlammal megáldott tulaj. – Nálam még soha nem melegedett meg egy pohár whisky sem!- Ez még abban a korban volt, amikor olyan úri hívságok, mint jéggel inni a whiskyt, még az alkohol tiltott vizezésének számított. Szóval ott ült a fehér férfi, és várt a csodára. Hát az nem érkezett meg. Ezzel szemben egy, egész külsejében rettenetesen piszkos benyomást keltő, elnyűtt, valamikor talán fekete színűnek számító kardigánt és rongyos, néhány számmal a kelleténél nagyobb nadrágot viselő férfi lépett a helyiségbe,  körbenézés nélkül a fehér férfi asztalához lépett, és leült. A kocsma törzsközönsége a jelenettől szinte elkezdett kijózanodni. Egyrészt, mivel az idegen olyan szagot árasztott, ami bármilyen ánizspálinkáéval nevetve felvette a versenyt, másrészt mert a Chez Homère-be nem szoktak előzetes helyzetfelmérés nélkül belépni idegenek, s főleg nem a hely gyakori látogatói. Minden tapasztalt utcai verekedő (jelen esetünkben ez a kocsmalátogató szinonimája)  tudja, hogy mielőtt belépünk egy ilyen méltán jónevű intézménybe, illik körülnézni: felmérni az esetleges kijáratokat, ha jön a razzia, vagy verekedésre kerülne a sor, illetve, hogy melyik haragosunk, hitelezőnk tartózkodik már a helyiségben. Ennek elmulasztása az Álmoskönyv szerint gyors utat jelent a túlvilágra. De ez az ötven felé járó, tengerészféle alak még egy pillantásra sem méltatta a hely látogatóit, ideértve Manolót, akit csak Királykobraként ismertek gyorsasága miatt, vagy a Fedajkin nevű arab bérgyilkost, aki több sejket térített meg Mohamed prófétához, mint a keresztesek száz éves uralmuk alatt a Szentföldön. A tengerészféle jelzőt azzal érdemelte ki a belépő, mivel egy valamikori tengérésztiszti sapka maradványait viselte a fején, vagy legalábbis erre Jim Norrington, a bárpultnál ácsorgó szökött angol haditengerész meg mert volna esküdni. Az azonban bizonyos, hogy a sapka tényleg valamikor a dicső angol hadiflotta egyik tisztjének fejét díszíthette. Jelenlegi állapotában a British Múzeum haditengerészeti részlegének kurátorai valószínűleg egy vagyon ajánlottak volna érte, mint példátlan történelmi leletért, mely ránézésre az angol flotta egyik legkorábbi fennmaradt tsizti egyenruhájának része. A tengerész-szerű idegen tehát komótosan letelepedett a székre a kissé megilletődött és a jövevény szagától erőteljesen könnyező fehér férfivel szemben, megvakarta tarkóján csimbókos, ősz, ápolatlan haját, majd így szólt:

- Azt hallottam, rám lenne szüksége!

A fehér férfi ránézett az öt teli pohárra, és úgy döntött, nem tesz fel felesleges kérdéseket ara vonatkozólag, hogy kitől hallotta ez a felettébb koszos idegen, hogy neki szüksége van valakire, másrészt hogyan találta meg, és legfőképpen ki is ez a toprongyos alak. De legalább nem kért ez is egy italt, mint a többiek. Így hát inkább belekezdett:

• Kálmán von Kittenberger vagyok, vadász és Afrika kutató.- ezzel átnyújtott egy aranyozott névjegyet a koszhadt idegennek, majd visszaereszkedve a székére, folytatta mondandóját:
• Egy távoli országból jövök, a Magyar Királyságból, talán hallott már róla…
• Nem, de ne zavartassa magát, folytassa csak nyugodtan… - azzal előhúzott egy hatalmas kést és kapirgálni kezdte vele az aranyozást a névjegyről, hátha összejön belőle legalább egy italra való később.
• Szóval odahaza megbízást kaptam a Királyok és Keresztek Társaságtól, hogy vezessek expedíciót Bugandába, a Kongó folyó forrásvidékére, az Albert tóhoz.  Egy Ördögkatlan nevű helyet kell megkeresni….- itt a fehér férfi megállt a beszédben, és várakozóan nézett a másik férfira. Amaz nem zavartatta magát, és most, hogy végzett a névjeggyel, elkezdte hosszú, karvalyszerű körmeit piszkálni.
• Mondja csak, ennek az úri társaságnak miféle pereputtya veszett oda, akit meg kellene találni?
• Nem értem a kérdést, de biztosíthatom, hogy mind Kertész gróf úr, a Társaság vezetője, mind pedig a többi tekintetes úr teljes családja békében tölti mindennapjait Európában.
• Értem, akkor minden rendben van. Vállalom, de a díjazásom a megtalált kincsek fele, és előlegbe kérek száz fontot, mivel nyílt nem messze innen egy új játékbarlang, szívesen kipróbálnám..
• Honnan veszi, hogy kincsről van szó? És a fele, ez arcátlan ajánlat…
• Most, hogy tisztáztuk, hogy nem embert kell megkeresni, így jogos az igényem az osztozásra. Képzelje le, mit kezdenék egy fél ifjú gróffal. Bár egyes helyeken igen zamatosan tudják elkészíteni az emberhúst, de hát egy vacsoráért még én sem kockáztathatok, ezt megértheti. Egyébként meg, ha olyan könnyű volna a dolog, nem állna itt ez az öt pohár tele. Magának rám van szüksége, mert más nem jut át hajóval a Kongó vízesésein. Egyébként meg, úgy látom, az üzletet megkötöttük, már csak az áron vitázunk. Adja ide gyorsan azt a százast, és ne  tartsuk fel egymást..
• De én nem hordok ennyi készpénzt magammal…
• Mondanám, hogy bölcs elhatározás ebben a bűnnel teli szegletében a világnak, ahol mindenféle alakok megfordulnak, de jelen esetben sajnálatomat kell kifejeznem. Akkor holnap ugyanitt, és hozza a pénzt. Az úton meg ráér majd elmesélni, mi a fene az a Királyok és Keresztek Társaság és mit keresnek annyira Afrika legmélyén.
• Rendben- mondta lemondóan a fehér férfi, és megtörölte gyöngyöző homlokát- akkor legalább a nevét árulja el!
• A nevem Fred, Dirty Fred, de általában csak a Kapitánynak hívnak. – azzal felállt, felrántotta nadrágját, és jellegzetes, imbolygó járásával elindult az ajtó felé. A fehér férfi kissé megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a szag, amit a Kapitány árasztott, némi gondolkodás után követte gazdáját. Elégedetten hátradőlt a székén, és úgy érezte, most már megérdemel egy italt. Kertész gróf úr elégedett lesz vele, ha táviratilag beszámol a kutatás állásáról. Keze ösztönösen elindult az asztal szélén álló poharak legközelebbike felé, de az agy, ami időnként ugyan megcsal bennünket, most teljesen egyértelműen jelezte gazdájának, hogy feleslegesen nyújtózik: az asztalon öt üres pohár állt csak, szép sorban…

Benjacck Javier

Augusztus 1-5-ig a Királyok és Keresztek csapata az Ördögkatlanban próbálja meg összehozni a kerekasztal beszélgetést összehozni Dirty Freddel, Kittenbergerrel, az NFL sztárjaival és Imre Herceggel.